Elköszönő

minden műsorban és minden műfajban imádták a nézők. Nagyon fiatalon, 41 évesen halt meg, tüdőrákban. Magyarországon nem volt orvos, aki vállalta volna a műtétet, ezért a németországi Heidelbergbe ment, egy ottani specialistához. Fodorral barátok voltak. A megrendítő, és ma már tudhatóan utolsó beszélgetés elkészült, a riporter szerint mindenkinek látnia kéne, annak is, aki nem is élt akkor, amikor Déri még velünk volt.

– Ő kimondott egy csomó dolgot, hogy mi fontos, mi nem.

– Igen, emlékszem. Azért elismétli?

– Például, hogy mennyire nem fontos az, amit annak hiszünk. Hogy mindig rohanunk, értekezünk, azt hisszük, hogy fontos a siker, a népszerűség, a pénz, mondjuk a politika. Hát baromira nem az a fontos! Az a néhány ember, akit szeretünk, meg saját magunk, meg a kölykeink a fontosak. Akkor én ezt eltettem magamban.

– És? A mostani beszélgetésekből mi jut hirtelen eszébe?

– Vitray Tamás például azt mondja, és elhomályosult a szeme közben, hogy azt szeretné, ha a Szent István park környékén szórnák a Dunába, mert neki az a hely fontos. Vagy Horvát János mesélte, hogy a temetőben megszólította Józsi. Az egyik sírásó. Azt kérdezte, hogy Horvát úr, magával mi lesz? János a temetőben a saját szerettei sírja előtt állt. Azt válaszolta, hogy, hát majd én is ide kerülök. Mire a Józsi: de jó, Művész úr, hogy nem égetik! Akkor lesz még munkám.

– Horvát János beszélt arról is, hogy ő nem akarja megvárni a kiszolgáltatott állapotot. Ő véget vet majd az életének, még előbb. Döbbenetes.

– Mindenki ezt mondja.

– Igen, csak amikor odaérünk, mégse hisszük el.

– Mindenki, én is, ön is, az olvasó, a hallgató, néző, mindenki azt mondja, hogy hát azt nem várja meg. De aztán mégis. Mert azt hisszük, hogy holnap még jó lesz kinyitni a szemünket, hogy holnap azért még eszünk egy jót, hogy még megnézném az unokámat. Szóval ez egy nagyon bonyolult dolog. Egy bizonyos kor után senki nem a haláltól fél. Az elbutulástól és a kiszolgáltatottságtól félünk, attól, hogy nem emberhez méltóan töltjük életünk utolsó időszakát.– Sokan mondták ezt?

– Szinte mindenki. Pap, televíziós személyiség, zenész, filmrendező, bűvész. Mindenki. De nem fog a néző, a hallgató unatkozni. Azt gondolom, hogy most sikerült egy olyan beszélgetéssorozatot készíteni, olyan személyiségeket megszólítani, akiket tudtunk szeretni még az életükben! Ez a fontos. Azért jó erről filmet készíteni, és azért érdemes megnézni, mert rólunk szól, az életünkről. Amihez hozzátartozik a halál. Tudja, én elég rutinos vagyok már, olyan sok meglepetés már nem fog érni, és mégis, mindig azt éreztem, ahogy fölálltunk egy-egy interjú végén és egymásra néztünk Asbót Kristóf segítőmmel, hogy a macska csípje meg! Olyan jó volt hallgatni őket, hogy tátott szájjal figyeltünk.

– Volt olyan, hogy elérzékenyült?

– Nem. Nem voltak ezek drámai hangulatú beszélgetések. Pont ez volt benne a szép. Molnár Piroskával például, aki egy csodálatos ember, azon röhögtünk, hogy öt, azaz 5 intézményes temetése is lehetne. Eljátszotta. Hát azon tényleg csak nevetni lehetett. Ezek normális hangulatú beszélgetések voltak, nem volt dráma, nem kell a zsebkendőket előre kikészíteni. Persze, vannak megható pillanatok, meg emelkedett mondatok, néha talán bölcsességek is, de sok röhögés is. Például Sándor Palikával is végigröhögtük a felvételt. Elmúlt 80, és bizonygatja, hogy jön majd az én temetésemre. Van közel 15 év előnyöm, de persze lehet. Ez így a normális. Ő el se tudja képzelni, mi az, hogy vége.

– Pont ő beszél arról is, ami mindenkinél előjön előbb-utóbb, hogy mi lesz, ha már nem leszek? Ugyanúgy fognak nőni a fák, minden megy tényleg tovább?

– Tudjuk az agyunkkal, de nem tudjuk a zsigereinkkel. Az élet nagyon sokszínű, és azt hiszem, hogy nagyon sokféle a halál is. És ugye mindegyikünk abban reménykedik, hogy az övé kegyes lesz. Mert mindannyian elfogadjuk, el kell, hogy fogadjuk, eddig még mindig mindenki meghalt, tehát nincs kecmec, de hogy milyen lesz az utolsó három hónap, az nagyon nem mindegy. Amúgy a fák akkor is fognak susogni.

– Ahogy maga mondta egy interjúban, cipőben szeretne meghalni.

– Annál szebb dolog nincs, hogy fölboruljon az ember, és gyorsan, fájdalommentesen menjen el.

– Vagy álmukban, a gyávábbak.

– Hát igen, de ez is mikor? Mert még mennyi minden lehetett volna. Szegény Fodor! Még hány interjút csinálhatott volna!?

Itt persze röhögésbe fordul a beszélgetés. Arra a kérdésre, hogy szerinte kezdjünk-e beszélgetni otthon ezekről a dolgokról, azt mondja, talán igen, de ebben ő sem erős. A gyerekeivel, de az apjával sem beszélt soha ezekről a dolgokról. Négy unokája van, de a halál őket is megérinti. Elmesél egy családi sztorit.

– Két kisfiú, egyik 2-3 éves volt, a másik talán öt. Sétáltunk, én le voltam maradva. A kicsi leguggolt, nézett a földön valamit. Mellé lépett a bátyja, ő is leguggolt. Odaértem, és láttam, hogy ott van egy döglött bogár. És akkor a nagy rátette az öccse vállára a kezét, és azt mondta vigasztalóan: ez az élet rendje.

– Micsoda bölcsesség.

– Előttük nem tabu a halál. Még. Persze arról nem szabad beszélni, hogy az ő anyukájuk is meg fog halni. És én is hinni akarom, hogy a gyerekeink is örökéletűek.

– Hány interjú készült el végül?

– Úgy harminc, és még hátravan néhány felvétel, de lehetne folytatni.

– Hogy megy ez ilyenkor, az ember kitalál egy ilyen sorozatot, és keres hozzá egy szponzort? Azért ez egy drága műfaj.

– Mondjuk, próbálok keresni. Aztán kiderül, hogy szinte mindenki tojik rám meg az ötletre. Huszonéve senki nem használ ebben a szakmában, megtanultam, hogyha akarok valamit, azt magamnak kell megoldanom. Olyan világban élek, hogyha írok egy levelet, általában válaszra se méltatnak. De a barátaimra számíthatok. Szóval a saját kedvemre forgattam. Ahogy megcsináltam a Rádió Bézst is, barátokkal, önkéntesekkel. Azt persze sajnálom, hogy a NEGYEDIK NEGYED szinte csak a világhálón lesz elérhető. Normális körülmények között bármelyik kereskedelmi csatornának, de főleg az államinak már a műsor hírére le kellett volna csapnia rá, hogy leadhassák, hisz a nemzet színészei, a nemzet nagyjai vannak benne. Ez a sorozat egyszerűen nem tud rossz lenni. De nem panaszkodom.