Jó emberek díja

 2018- ban a Rádió Bézs, annak főszerkesztője Fodor János, valamint a Szaday család vándordíjat hozott létre, hogy Kovalik Márta, aranytollas Újságíró, az egykori Húszas stúdió szerkesztője, a Magyar Rádiózás meghatározó személyisége emlékét az utókor megőrizze.

Az emlékdíj nem szakmai díj.

Az kapja minden évben, aki szabad, független, tisztességes ember és tesz azért, hogy a következő generáció minél nagyobb tudással, minél szabadabban élhessen úgy, hogy a tényeket megismerhessék, és azokat tiszteletben tartsák.

A díjat Formanek Zsuzsa üvegtervező iparművész és Bedécs Kristóf ötvösművész tervezte és alkotta.

Hát, ennek a beszélgetésnek például a Kossuthon lett volna a helye, ha az még közszolgálati lenne és nem pártállami rádió. Báron remekül beszélt, jól követhető, adatgazdag és nagyívű portrét vázolt, üdítően barátságos hangnemben. Vlasics ügyesen kérdezett, tudta, hogyan lesz a lehető legösszefogottabb kép a kivételes életműről.

Ferenc Józsefet egyszer megkérték, üljön az asztalfőre, de ő azért se oda ült, majd ezt mondta: „Fiam, jegyezd meg, ahol én ülök, az az asztalfő.” Állítólag Jancsó Miklós is szerette ezt a mondást, és szeretett nem az asztalfőre ülni. Báron György idézte most föl Jancsó alakját és művészetét Vlasics Sarolta heti kulturális műsorában.

„Lábjegyzet – segít az eligazodásban.” Így mutatkozik be ez a műsor. És valóban segít. A Lábjegyzet mindig érdekes. Szó volt mostanában benne Gerhard Richter kiállításáról éppúgy, mint Spiró György esszékötetéről, a Zeneakadémia tehetséggondozó programjáról vagy – a legutóbbi adás második felében – Nagy Péter István Don Carlos-rendezéséről a Radnóti Színházban.

Szeptember 27-én volt száz éve annak, hogy Jancsó Miklós megszületett, sokan és sokféleképpen emlékeztek mostanában erre – Báron György is utalt rá –, többek közt a FreeSZFE, a CineFest. Sőt, Budapesten a Bazilika előtti téren vetítették le a Szegénylegényeket. Kell-e ennél több? Hát, ennek a beszélgetésnek például a Kossuthon lett volna a helye, ha az még közszolgálati lenne, és nem pártállami rádió. Báron remekül beszélt, jól követhető, adatgazdag és nagy ívű portrét vázolt, üdítően barátságos hangnemben. Vlasics ügyesen kérdezett, tudta, hogyan lesz a lehető legösszefogottabb kép a kivételes életműről.

Lehet, hogy mosolyogna vagy legyintene ezt az ünneplést látván, mondta Báron Jancsóról, akit elképesztően nagyvonalú embernek ismert meg, olyannak, kinek harmónia van a művei és a személyisége között. Még azt is megengedhette magának, hogy nem engedett meg mindent magának, így a filmkritikus, és ez itt nem üres patron. Báron beszélt a forgatásokról is, Jancsó szeretett nem csak profi színészekkel dolgozni, beemelte a filmjeibe Szentjóby Tamást, Halász Pétert, Cseh Tamást, Lovasi Andrást, a Szörnyek évadjában szinte utódjának nevezte meg Tarr Bélát, élete vége felé a Lámpásban (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten) maga is szerepelt Hernádi Gyulával együtt, mintegy búcsúzásképpen. Aztán utána még hat ugyanolyan komédiát forgatott. Szeretett állandó stábbal dolgozni, Kende János, Grunwalsky Ferenc, Kézdi-Kovács Zsolt, Galkó Balázs, Balázsovits Lajos, Kozák András és így tovább, aztán Kapa és Pepe.

Aktuálisak-e ma a filmjei? – tette föl a kézenfekvő kérdést Vlasics Sarolta. Aktuálisabbak, mint valaha, jobban élnek – válaszolta Báron –, az önismétlés és a modor nála védjegy, csak a nagyoknál van ilyen, minden korszaka frissnek hat most is, és rólunk szól. Régen társadalmi esemény volt, ha Jancsó végigment az utcán, utolsó filmjei pedig ma nemzedéki kultfilmek. A beszélgetés végighaladt az életmű korszakain, annak jegyében, hogy a rendező mindig követte a politikai változásokat, a 60-as években a hatalom és a személyiség, a hatalom és a tömeg kérdése foglalkoztatta, a 70-es években káoszt érzékelt, Olaszországban várta-várta a rendszer összeomlását, a 90-es években elhallgatott, majd idős korára visszajött a burleszkkel és a groteszkkel, ilyesmit csak az öreg Buñuel csinált.

Jancsó műveiben abszolút kontinuitás van végig, a nagyon hosszú snittek meditatív stílust eredményeznek – magyarázta lelkesen Báron –, nála mindig hangsúlyos, hogy a film a képek művészete, a Szegénylegények például a dialógusok nélkül is érthető. Antonioninál a hosszú snittek az elidegenedésről szólnak, Jancsónál a személyiség a hatalomnak való kiszolgáltatottságáról. A szimbólumai, a rekvizitumai örök érvényűek. Az önálló filmnyelv és a szabad gondolkodás pedig összefügg. Jancsó öt perc után felismerhető, mint Fellini, Antonioni, Tarr. Öröm volt ezt az összegzést hallani.

Végül Vlasics a személyes élményeiről kérdezte Báront, aki boldogan válaszolt erre is: ő nem volt filmrendező, csak akkor, amikor forgatott, de akkor is happening volt a munka során. Nagyvonalú, jó humorú ember volt, királyi eleganciával megáldva. Én se előtte, se utána nem láttam ilyen természetes módon