A Rádió Bézs elsősorban a Nőkért szól. Éppen ezért a férfiak is hallgatják. A felnőtt, érett, érző és gondolkodó nőkért. Aki a Bézst hallgatja, igényes, szép zenére és higgadt, okos szóra számíthat. A Rádió Bézs online rádió, napi 24 órában szól! A Rádió BÉZS a finom lágy hangok vonala! Sok szép muzsika, értelmes emberek! Higgadt és mégis szenvedélyes  >>>

Rádióbézs

egyetlen dal 2

2017 szeptember 27-én hangzott el a Rádió Bézsben. 

Ráduly Margit
Egyetlen dal

Waltzing Matilda

https://www.youtube.com/watch?v=vGpwgHqlfWo

Ha valakinek a hangjáról a piálás és a bagózás jut eszembe, hát az Tom Waits. Elkezdem hallgatni ezt a dalt és rám tör valami furcsa szomorúság, de nem a sírós, hanem a finom, és máris kezemben cigaretta, no meg a pálinkáspohár, pedig sosem iszom egyedül, csak ha őt hallgatom.

Tom Waitset a fiamnak köszönhetem. Még együtt laktunk, még az én kisfiam volt és nem az unokám édesapja, mikor a szobájából napokig ez a whiskyízű hang szűrődött ki. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ülök mellette és ugyanaz a kamaszbánat öntött el, mint őt. Ezekben a percekben olyan közel kerültem hozzá, mint addig tán soha. Sosem felejtem el Tom Waitsnek ezt az érzést. Azóta is mindig megérint ez a fájdalmas zene. Igen. Mikor a világ teljesen kilátástalan körülötted, akkor mégis elkap valami reményféle, vágy a túlélésre. Így van ez Tom Waits balladájának hallgatása közben is: „Táncolj Matilda. Egy valcert Matilda, velem!”

https://www.youtube.com/watch?v=NDDrak6Rnwo

Íme, a dal szövege, Hobó fordításában:

Sérülten állok, nem a Hold bántott,
Az Isten sem gyűlöl már,
Látlak még holnap, Frank egy havernak
Adj kölcsön egy pár dollárt!
Menj csak, táncolj Matilda,
Egy valcert Matilda, velem!

Én, az ártatlan áldozat egy sikátorban várlak,
Hogy utálom a katonákat itt,
Angolul nem tud senki sem, vagy csak én vagyok
Részeg megint?

A kutyák ugatnak, a taxik parkolnak,
Ennyit tehetnek értem csupán.
Hogy szúrj le, azt kértem
és te széttépted az ingem,
Így csúsztam le térdre, babám,
A bokrok között másztam, a tőrt elástad, láttam,
S megláttad a hátam, de kár.

Szent Kristófom meg nem véd,
megcsókoltam a nő kezét,
Ahogy egy félkarú bandita tudja csak,
A kínai főnök meg hidegvérrel integet,
S a sztriptíz görlök vetkőznek újra.

És kérj bármit a matróztól,
Vagy a kulcsokat a smasszertől,
A tolókocsis öreg tudja rég,
Hogy Matilda egy vádlott, megölt több mint százat
És utánad megy mindig, bárhova mész.

Nem kell már a szánalmad, a szökevény tudja,
Az utcán nem álmodhat,
A dróthálót széttépték, a Szellem árulja emlékét,
És tenni szeretne végre valami jót.

Egy kopott, öreg bőrönddel vár valahol egy hotel,
Sosem gyógyuló sebeiddel élsz,
Egy majdnem Madonna inge bűzlik
az ócska parfümtől,
Whiskytől s még ott a vér.
Az éjjeliőröknek, s az utcaseprőknek
És Matildának is jó éjt.

https://www.youtube.com/watch?v=9Le0r7zsaaA

 „Már gyermekkoromban is öregember akartam lenni” – körülbelül így nyilatkozott Tom Waits egy korai kiadványához kapcsolódó interjúban. „Sétapálcával, hajlott háttal beülni egy koszos bárba, és üveges tekintettel merengeni a szép napokon, a megvénült ismerősökön, fiatalokat okítani, akik a mocskos történetekért cserébe meghívnak egy whiskyre.”

23 éves volt, mikor az első albumát piacra dobták. Ekkorra Waits már mindent látott, hallott és olvasott, ami az elkövetkezendő pályafutása gerincét adta. Gyerekkora meghatározó élményei voltak a mexikói bárok, ahová édesapjával gyakran átugrottak, rendőri rajtaütések, a prostituáltak, az extravagáns kocsik, a kaliforniai éjszakák. Kifogyhatatlan volt, ha kifinomultan romlott bárdalokat kellett alkotnia zongorára és szaxofonra. Tulajdonképpen ebből élt. Bárokban zenélt, amíg le nem szerződött az Asylium kiadóval.

Waitsnek nem kellett megszenvednie a sikerért. Azt tette, amihez értett, nem volt szüksége arculattervezésre, senki nem tudta volna jobban eladni dalait, mint saját maga. Az volt, és most is az, amilyennek az emberek látni akarnak egy ilyen figurát. Elegáns és szakadt. Andalító szerelmesdalokat elfúló, nikotinba pácolt hangon elhörögni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Neki ez megy.

Több mint harminc év zenélés, kiadó- és zenésztársváltás, filmszerepek és azok megzenésítése során jól elkülöníthető korszakai vannak. Tom Waitsnek nincs olyan lemeze, amelyről ne lehetne kisebb könyvet írni, hallgatásuk örök élmény.

„Születtem 1949. december 7-én a kaliforniai Pamonában, ha úgy adódik, sokat iszom, és lenyomok egy rendes biliárdpartit. Igazi szórakozást a kedd esték jelentik a tijuanai Manhattan Clubban. Most Los Angeles Silver Lake kerületében lakom, elhivatott angelino vagyok, és eszem ágában sincs elköltözni egy coloradói fakunyhóba. Bejön nekem a szmog, a forgalom, a kattant emberek, a lerobbant kocsik, a hangos szomszédok, a zsúfolt bárok, és időm nagy részét a kocsimban töltöm, útban egy mozi felé” – mindezt a Subterra magazinból idéztem.

Az énekes egyszer azt mesélte, hogy a gyerekeivel bement egy hangszerboltba gitárt választani. Azt gondolta, az eladók majd felismerik, és ez biztos imponálni fog a gyerekeknek, de nem így történt. Senki sem ismerte fel. Hazafelé a szeméttelep felé vették az irányt, ahonnan gyakran gyűjtött be hangszer-alapanyagot. A guberálók jó barátként üdvözölték az énekest. Hát ilyen ez a Tom Waits.

https://www.youtube.com/watch?v=NIL6kBqPR2Y

Vidám kis dal ez a Waltzing Matilda, írták a Kezdetek című blogban, és erről azonnal rájöhet mindenki, hogy ez a leírás nem Tom Waits mélyen levert daláról szól.

Vajon milyen feldolgozást hallgathatott ez a szerző? Ám kicsit tovább olvasva kiderül, hogy ez a dal Ausztrália nemzeti dala, amely annyira népszerű, hogy sok ausztrál szívesen felcserélné vele a hivatalos nemzeti himnuszt. A dal Ausztrálián kívül is jól ismert. A kontinensország egyik jelképének tekintik, és nem ők dolgozták fel Tom Waits dalát, hanem éppen fordítva történt. Annyit azért megjegyeznék, hogy az ausztrál nemzeti dal sem egy vicces kis nóta.

A dal szövegét 1895-ben írta Banjo Paterson, az ausztrálok nemzeti költője.

A történet egy Joe nevű vándorló legényről szól, aki feleségül kérte Matildát, ám az apa nem akarta odaadni egy vándormunkásnak, aki még hajlékot sem tud biztosítani a feleségének. De Matilda mégis elment Joe-val. Együtt dolgoztak, birkát nyírtak, pásztorkodtak. Ahol munkát kaptak, ott megálltak. Így ment ez éveken át, télen nyáron. Sok-sok év után Matilda meghalt. Az öreg Joe az erdőben tisztességgel eltemette, azután tarisznyáját vállára vetve így szólt: „Ide figyelj, tarisznyám, most már te leszel az én egyetlen társam, téged nevezlek Matildának.” És a vándorló munkások, birkanyírók azóta is Waltzing Matildának nevezik a tarisznyájukat.

Mit is rejt ez a tarisznya, amit magyarul Táncoló Matildának neveznek? Először is azért táncol, mert a benne rejlő birka izeg-mozog a zsákban. Azért Matilda, mert valóságos, hús-vér párja nem lévén a vándornak, ez a szütyő volt a leghűségesebb társa. Mindig volt benne egy nagyobb fajta rozsdás konzervdoboz, füllel, melynél fogva a tűz fölé lehetett akasztani. Ebben készült az elhagyhatatlan ausztrál tea. Volt még benne mindenfajta étel, és a liszt-víz keverékéből összeállított kenyérféle.

Egy másik leírás szerint a dal egy birkatolvaj csavargóról szól, aki mikor nyomára akadnak a rendőrök, a billabongba fojtja magát. A vers nyitósorában szerepel a billabong szó, amelynek jelentése holtág. Az ausztráliai bennszülöttek nyelvéből származik. A billa jelentése patak, a bong pedig halottat jelent. A billabong az ausztrál irodalom 19. századi kezdeteinek egyik gyakran használt szava lett. Ez az irodalom jórészt a bozótballada nevű, az ausztrál vidéken kifejlődött egyedi műfajból nőtt ki. A legismertebb bozótballada, a Waltzing Matilda.

https://www.youtube.com/watch?v=CwvazMc5EfE

Eric Bogle, skót-ausztrál folkénekes 1971-es háborúellenes dalát sem kerülhetem meg, ha már a Matildáról mesélek. And The Band Played Waltzing Matilda – És a banda a Waltzing Matildát játszotta.

Az első világháború egyik legvéresebb színterét, a törökországi Gallipoli-félszigetet idézi elénk, amelyet brit–francia–ausztrál–új-zélandi erők próbáltak bevenni. Az 1915 februárjában indított hadműveletből 1916 januárjára lett teljes visszavonulás, a támadók 40 ezernél, a védők 60 ezernél több halottat veszítettek, a sebesültek számát mindkét oldalon 250 ezer körülire teszik. Erről szól a dal egy ausztrál katona szemszögéből, aki túlélte, de a lábát otthagyta.

„Minden áprilisban a verandán ülve
Nézem a parádét
Látom, mily büszkén masíroznak öreg bajtársaim
Újra átélve régi dicsőségről szőtt álmaikat
Meggyötört és megviselt vénemberek
Egy elfelejtett háború elfelejtett hősei
A fiatalok tőlem kérdik, miért vonulnak
Én meg ugyanezt kérdem önmagamtól
A zenekar a Waltzing Matildát játssza
Az öregek még jönnek a hívó szóra
De évről évre egyre kevesebben
Míg egy napon már senki nem masíroz majd.”

Egy dal, két szöveg. Az egyik egy birkalopáson kapott vándor története, a másik pedig a világháború poklát megjárt kisemberé.

https://www.youtube.com/watch?v=cZqN1glz4JY

A dal elterjedése óta gyakran visszatérő felvetés Ausztráliában, hogy a könnyen énekelhető és megjegyezhető Waltzing Matilda legyen Ausztrália nemzeti himnusza. Dallama alkalmassá tenné, hivatalos körökben azonban szövege miatt valószínűleg nem talál nagy támogatást ez a javaslat.

Sok ausztrál ennek ellenére is ragaszkodik a javaslathoz. Vannak olyanok, akik kompromisszumként elfogadnák, ha a dallam lenne a himnusz más szöveggel, mások viszont ezt elvetik, azzal az indokkal, hogy a dal karakterét a szövege adja meg.

Az ellenkezés dacára, nemzeti dalként a Waltzing Matildát számos nemzetközi sporteseményen előadták már, például az 1976-os montreali és a 2000-ben tartott sydney-i olimpián.

https://www.youtube.com/watch?v=cZqN1glz4JY

Ez a dal vezetett el Stanley Kramer: Az utolsó part című filmjéhez is, amelynek fő zenei motívuma a Waltzing Matilda, az ausztrálok nemzeti dala.

Az utolsó part története a már bekövetkezett atomháború után játszódik. Valaki, valahol már megnyomta a piros gombot. Kitört a harmadik világháború, és az atomcsapások után csak üszkös romok maradtak. Ausztráliának szerencséje volt: az ötödik kontinens kimaradt a háborúsdiból. Ám ők is csak haladékot kaptak. A lassan az egész világot belepő radioaktív felhő előbb-utóbb eljut hozzájuk is. Maximum egy évük van a csendes halálig. Egy amerikai tengeralattjáró, amely a katasztrófa után szerencsésen elérte az ausztrál partokat, utolsó küldetésére készül: Kaliforniából érkező rádiójeleket fogtak. Lehet, hogy csoda történt, és mégis vannak túlélők?

A film zárójelenetében, kihalt utcákat látunk és egy szélfújta táblát a következő üzenettel: „Még mindig van idő, testvérek”. A sors iróniája, hogy ez az állítás mára kérdéssé alakult: még mindig van idő, testvérek?

Kramer filmje Nevil Shute regénye alapján készült. „Nevil Shute az atomkorszak legfontosabb és legdrámaibb történetét írta meg” – fogalmazott a korabeli kritika.

Egy legenda vagy valós történet szerint 1957 szeptemberében Winston Churchill egy összejövetelen elmondta tervét, miszerint Shute könyvéből eljuttat egy példányt Hruscsovnak. Valaki megkérdezte, hogy Eisenhowernek küld-e, mire Churchill azt válaszolta: „Csak pénzkidobás volna. Azt hiszem, teljesen elment az esze. Hamarosan elpusztítják a Földet. Ha én volnék a Mindenható, nem teremteném újra a világot, mert legközelebb azt is elpusztítanák.”

A Stanley Kramer rendezte filmváltozatot 1959 decemberében egyszerre mutatták be a világ fővárosaiban. A film példátlan nemzetközi sikert aratott. A New York Times kritikusa így fejezte be kritikáját: „A film legnagyobb érdeme, hogy szenvedélyesen hisz abban, az emberiség megérdemli, hogy megmentsék.”

https://www.youtube.com/watch?v=Pu5byI6pZY0

 

Kovalik Márta díj

A Rádió Bézs, annak főszerkesztője Fodor János, valamint a Szaday család vándordíjat hozott létre, azért, hogy Kovalik Márta, aranytollas Újságíró, az egykori Húszas stúdió szerkesztője, a Magyar Rádiózás meghatározó személyisége emlékét az utókor megőrizze.

Az emlékdíj nem szakmai díj.

Az kapja minden évben, aki szabad, független, tisztességes ember s tesz azért, hogy a következő generáció minél nagyobb tudással, minél szabadabban élhessen úgy, hogy a tényeket megismerhessék, és azokat tiszteletben tartsák.

Az első díjazott Bojár Gábor fizikus, vállalkozó, a Graphisoft CAD-szoftverfejlesztő cég és a budapesti Aquincum Institute of Technology magánegyetem alapítója.

A díjat Formanek Zsuzsa üvegtervező iparművész és Bedécs Kristóf ötvösművész tervezte és alkotta.

A június 28-i díjátadón  Bornai Tibor, Gábriel, Pleszkán Écska és Ratkóczi Huba duo és Wessely Ernő lépett fel.

 >>>

Fodor János: A tér

Minden értelemben.

Bevillan a Renault Espace, az első egyterű automobil reklámja, miszerint a luxushoz tér kell! De most – bár igaz –, nem erről akartam szólni. Egy másik térről, egy budapestiről szeretnék írni, beszélni, ahol egykor fák voltak, meg padok, meg zöld fű, meg szobor.

Emlékszem, oly sokszor baktattam át rajta, leszállván a kettes tujáról, s mindig éreztem valami bizsergetőt, valami méltóság teljeset, s valami feleslegesen, de fenségesen nagyot. A tér Duna felöli oldalán az Ország Háza. A Mienk. Az enyém, mint a tér.

Oda, csak kevesen jutottak be. Én igen, s akkor mintha éreztem volna fontosságomat, mentem át a téren, az országgyűlési könyvtárba, a csodába bele.  A csendbe. A tudományosba. A parlamentbe. Emlékszem a nagy, Dunára néző ablakokra, a várra. Az enyémek voltak. Mind. A fű, a villamos, a tér, az épület, az illat, a könyvek, a hatalmas asztalok, a szépséges asztali lámpák, a vár felett a napkorong.  Minden. Otthon itthon voltam. Az enyém is volt, oly természetességgel, mint a tér. A Kossuth tér.

A téren jó ideje már vizes árok és kő. Nem érzem a levágott fű szagát, az árnyékot, a csendet, a méltóságot, az enyém érzést.

A tér, tér most is. Levegős. Tágas. Fontos. Beton tér, arcfelismerő kamerák. Nem is tér tán már. Inkább mező. Harcmező.  Ide már nem pihenni, sétálni, átmenni járnak a népek, hanem tüntetni, az okos telefonnal világítani, erőt demonstrálni, színpadról szónokolni, lentről gyenge előadásokat nézni és hallgatni, létszám rekordokat dönteni és boldogtalanul boldognak lenni akarnak a népek. És érezni azt, hogy nincsenek egyedül.

Mi és ők, ugyanazt akarják. Érezni, hogy nincsenek egyedül. Nincsenek egyedül a téren és a térben. A politikai erő-térben.

Olyan szomorú. Mi és ti. Nincs fű illat és béke, és már nem járok abba a könyvtárba sem, pedig az enyém. is.

 

 >>>

Partnereink:

VDSZ jooble

Ebek

Tisza Kata írása

Az is része a gendertudománynak, hogy egy nő ma Magyarországon például a fél életét leélheti úgy, hogy bármilyen sikeréért büntetés jár. Hogy elhitetik vele, hogy a sikere bűn és szégyen, hogy gyakorlatilag valami illetlen kurválkodás, hogy nem az az ő helye, nem az az ő dolga. A tény, hogy találkozni egy olyan férfival, aki őszintén tud örülni a nője örömének, olyannyira ritkaságszámba megy, hogy amikor valaki megéli, az valami felfoghatatlanul extatikus eufória, azt igazolja, hogy a nemi szerepek egészséges elrendezése a fejekben nem csupán a boszorkányok hóbortja, hanem olyan alapvető része az életünknek, mint a levegővétel.
Ennek ellentéte sajnos az, mint kimondani, hogy a nő a férfihoz képest másodrangú állampolgár, nem illetik meg azonos jogok és lehetőségek. Ez bizonyos kultúrákban explicit kimondásra kerül, amin megbotránkozgatunk, miközben a törvényhozásaink, bérezéseink, az úgynevezett családtámogatásaink, a mélystruktúra, a retorika pontosan ugyanezt a tételt konfirmálja, annyi eltéréssel, hogy elkenjük és nem vállaljuk fel, ellenben csináljuk, és egymásnak falazunk, hiszen milyen rohadt férfias dolog az, hogy otthon is vár egy nő, aki bevan zárva, és úgy megvan alázva, hogy a vécéig sincs ereje menekülni, ezen felül pedig van még nőm minden bokorban, ha úgy akarom. Mert megtehetem, hiszen a rendszer is elzár minden kijáratot és ezt legitimálja a család szentsége nevében. Azt is látom, hogy a nő szolgasorban tartásának és mellette számtalan nőnek szolgáltatásként való tartásának bizony a demonstratív kereszténység sem jelent akadályt. Sőt, legitimálja, hiszen bűn a válás. Azért, mert valakinek van négy gyermeke, és vasárnaponként templomba jár, senki se gondolja, hogy kevesebb kárt tesz a társadalomban, mint akinek mondjuk egy sincs, és nem jár templomba. Ez olyannnyira vak és felületi kultúra, mint homokozóban aszerint ítélni meg egy gyermek belső értékeit, hogy mekkora dömpere van. Értékeink hamisak, mérgezőek és álságosak, olyannyira elmaradottak, mint amikor fejet csóválunk egy csiklócsonkításra. Az, hogy egymás lelkét csonkítjuk naponta, ugyanolyan bűncselekmény.
Számomra tiszteletet érdemel minden olyan férfi, aki nem attól érzi magát férfinak, ha uralkodik a nőjén, mert van neki egyebe, amivel büszkélkedjen. És tiszteletet érdemel minden olyan nő, aki nem tartja magát annyira gyengének, hogy értékét a mellőle hiányzó férfi határozza meg. Ez az állapot a szabadság olyan foka, ahol nem számít, hogy ki mennyire férfi és mennyire nő, nem kell külsőségekben méregetni, mert mindenki tudja, hogy ő mi, és olyan mélyen lehet egymást ebben a szabadságban szeretni, hogy attól aztán szaporodna a magyar, nem kéne senkit szülésre utasítani.

 >>>
Élő
adás


Támogass!

Támogassa a Rádió Bézst!

A Rádió Bézs adásait mindenki ingyen hallgatja, de nem ingyen készül.

Három esztendeje erőnkön felül teljesítünk, hogy szólhassunk önökhöz, önökért. Arra kérjük önt, hogy támogasson, hogy életben maradjunk, hogy növekedni és fejlődni tudjunk

 >>>

Játék

Hallgasson minket és nyerjen!

Bár sokan a hosszabb nyaralásokat kedvelik, mi most inkább kirándulási ötleteket ajánlunk és tesszük fel kedvcsináló kérdéseinket.

Válaszolj játékunk kérdéseire és indulj a hegyekbe, vagy a vízpartra!

Három szerencsés válaszadónk Magyarország útikönyvet nyer.

 >>>